Interjú Trinfuj Mihállyal, Cserkészparkunk  gondnokával

 

Úgy hallottam, Önnek már gyermekkorától kalandos volt az élete. Mesélne egy kicsit erről? Honnan származik, hogyan élt, hol mindenhol dolgozott? ….

1956-ban a Székelyföldön, anyám nőnapi ajándékaként jöttem a fényre. Felsőrákos az a falu, mely felnevelt és tömte tele tarisznyámat lelki-szellemi hamuba-sült pogácsákkal, amelyekből rossz napokon ma is el-elrágcsálok egy párat. Gyermekkorom, akár a mai gyerekeké, csupa kaland. A mindennapok apró történéseit kalandként kell megélni, még akkor is, ha nem mindig derűsek. Az első kaland talán, amikor az apám a Kormos vizébe pottyantott a bicikliről, valószínű, nem abból a megfontolásból – mivel a halak jegyében születettem-, hogy már három évesen tudok úszni. Még szerencse, időben kiemelt, mert ha nem, a kétkezi munkástársadalom most szegényebb lenne: egy villanyszerelővel, bányásszal, építőipari munkással, karbantartóval, gondnokkal, egy különccel, aki, ha bántják nem sír inkább ír. Verseket a maga módján. Semmi ilyen előélet nélkül, „szakmai analfabétaként”, teljesen ösztönből.

Származásomról annyit tudok, hogy amolyan „félvér” lennék, anyai ágon székely, apai ágon tatár-román, szóval egy személyben vagyok három. A gimnáziumi évek után sem tudtam, mi is akarok lenni. Megpróbáltam az egyetemet – nehogy lemaradjak a többiektől alapon -, de nem éreztem kellő elhivatottságot, így nem is kudarcként éltem meg. Katonaság után a brassói traktorgyárban helyezkedtem el, itt tanultam ki a villanyszerelői szakmát, nemcsak papírról.

Közel négy év után az élet hazahívott. „Férjhez” mentem – mert mifélénk, ha a legény a lányhoz költözik, férjhez megy, nem megházasodik – Vargyasra. Itt találtam rá arra a keleti vonásokat hordózó leányra, aki harminchárom éve segít elviselni az élet nehézségeit.

Az áttelepülésesig a köpeci szénbányáknál dolgoztam. Föld alatt, de még mindig tengerszint felett. 1991-ben családostól a Veszprém megyei Ajkán táboroztam le. A mai napig úgy érzem, ideiglenesen. 2004-ig a bányák bezárásáig biztonságban éreztem magam-ha egyáltalán a bánya, mint munkahely biztonságos. 2006 után a fővárosba kényszerültem. Azóta tart a vándorélet. Az asszony, a feleség (itt nejemnek mondják) Ajkán maradt; egy szem gyermek (felnőtt, 29 éves) velem van, nehogy kisebbségben érezzem magam.

Jelenleg az iskolát próbálom karbantartani, a körülményekhez képest minél kevesebb anyagi ráfordítással.

 

Mióta ír verseket? Miért kezdett el ezzel foglalkozni?

A versírás a bányában kezdődött, hétvégi munkanapokon, amikor a föld gyomrában egyedül maradtam a sötéttel s a patkányokkal.

Cserkészpark - természetközeli szálláshelyAz áttelepülés első éveit elég nehezen viseltem. A szülőföld túl erősen magához láncolt. A lélek vajúdásain kívül voltak időszakok, amikor meg kellett fontolni, a maradék pénzből vizet veszünk-e vagy kenyeret. A „lerománozást” már elfelejtettem. A felgyülemlett keserű italt nem a kocsmában fogyasztotta el, hanem megpróbáltam verssé összerakni, csak úgy viseltesen. Sok mindent meg lehet tanulni az élet folyamán, főleg különböző szakmákat, de az orvosi, tanári, nevelői, lelkipásztori, a mindenféle gondolkozói pályán csak olyan maradjon, aki hivatásának tekinti és sok-sok alázattal szolgálja az embereket. Teljesen mindegy – no nem anyagilag – miniszter vagy lakatos, szolgáljon és legyen alázatos, hisz mindannyian Isten kegyelméből vagyunk ott ahol vagyunk. Visszatérve a versekre, hát azt mindenki tud írni valamilyen szinten, hogy mennyire válik „piacképessé”, azt az idő majd eldönti. Annyi bizonyos, legalábbis ami engem illet, lakodalmakról nemigen tudnék verset írni.

 

Az egyik iskolai buli teaházában kiderült, hogy zongorázni is szépen tud. Mit jelent Ön számára  művészet?

Egy kicsit túlzás, hogy szépen zongráznék, de szeretnék megtanulni csak olyan „tábortüzes zongorista” módjára, aki saját örömére, és még ha akad valaki, hát akkor egy pár percig el tudom feledtetni a mindennapok küzdelmeit az ő számára, akkor már megérte.

Lehetséges, hogy a  jobb agyféltekém az uralkodó, ezért terelget a művészetek irányába, amelynek minden ágazata egy csoda, van akinek a vizuális, másnak az auditív dolgok hatása vált ki érzelmeket, sokszor akár meditatív jeleggel. Az biztos, hogy én egy jó versért, lírai hangú zenéért meg tudok halni. Minden jó szöveg vagy zene el tud ragadni ebből az anyagiakban mozgó világból, és attól a perctől megszűnik a külvilág, ezt a keletiek már magasabb szinten művelik.

 

Van – e valami álma ezzel kapcsolatban (mármint a művészettel)?

Nincsenek álmaim. Én úgy gondolom, hogy Istennek és jómagamnak kell megfelelnem!

A rám bízott feladatokat igyekszem tisztességesen elvégezni, s ha esténként a tükörbe nézve el tudom mondani: máma egy tucatnyi embernek segíthettem, még csak azzal is, hogy előzékenyen kinyitok egy ajtót, akkor nyugodtan térhetek pihenőre, mert teljesítettem a feladatomat. Lehet, hogy másnap ezekből az emberekből valaki rajtam segít. Hamvas Béla bácsit idézve: „A tegnap valaki kinyújtotta felém a kezét, s én nem vettem észre.” Én vagyok az, aki kinyújtom a kezem, és nem veszik észre. Hát ezt kellene elkerülni a mindennapokban… 🙂

 

(Riporter: Ludmány Anna)

 

Felsőrákosi Trinfuj Mihály

Hűség

 

Állomások mélabúján

átcsikorognak a vonatok

és én állok a pernyezivatarban

és te nem vagy itt

csak az elsuhanó ablakok.

Az interjú a Ward Mária Gimnázium évkönyvében jelent meg, köszönjük, hogy átvehettük a cikket.